Szárnyak

Szabadságod a megbocsátásból és elengedésből származik.

W.W.D.

Fotó: Mark Weber

Fotó: Tom Hines

Minél nagyobb a békénk

Minél nagyobb a békénk bárki, bármi jelenlétében, most erősebben fog hatni.

Meg tudjuk különböztetni, mit teszünk a világnak és mit magunkért.

Talán megértjük, csak határainkat kijelölve, felvállalva tudunk magunk felé közelebb kerülni.
Ha túlságosan elzárkózol, kintebb kell lépned, ha túlságosan a világban vagy, magad felé kell indulnod.
Valódi megelégedést, békét,
belső és külső világunk közötti egyensúllyal tudunk megvalósítani.
A MÉRTÉK tud most segítőnkké válni.

Cs.M.

Fotó: HNP

PortusHome Dörgicse

Kapszula:

Kabin:

Főépület:

Ezerszer

Hajnal fél négyig dolgoztam és néha elmerültem a gondolatokban. Korán kellett kelni.

Kata, ezerszer köszönöm ezt a mesét. Ezerszer jutsz eszembe róla. 

20211226_Englmar_Bavaria_Germany

A farkas szempillái

“Egy faluban élt egyszer egy gazdag kovács, akinek egyetlen lánya volt, a vidám és

kedves Akiko. Akiko anyja röviddel a kislány születése után meghalt, és a kovács

újból megnősült, mert valakinek vezetnie kellett a nagy háztartást. A mostoha

azonban fösvény és mogorva asszony volt, semminek sem tudott örülni, és nem

szerette Akikót, főként azért, mert irigyelte vidám természetét és az ajkán állandóan

játszó mosolyát. Alig cseperedett fel Akiko, a mostoha egyre több munkával terhelte

meg, így aztán nemsokára a fiatal Akiko vezette az egész háztartást. A mostoha

egész nap csak ült, és parancsokat osztogatott, de este, amikor a kovács hazajött,

még ő panaszkodott Akikóra, hogy ezt meg azt rosszul csinálta. Akiko az

igazságtalan szemrehányások hallatára mindig sírva fakadt, de másnapra már

mindent elfelejtett, és vidáman végezte munkáját. A munka csak úgy égett a keze

alatt, a szolgálókhoz mindig kedves volt, egyetlen rossz szót sem mondott nekik.

Hiszen ő tudta a legjobban, milyen keservesen viseli el az ember az

igazságtalanságot. Jószívűen és nyájasan bánt azzal a gyülevész népséggel is,

amelyből minden faluban bőven akad, kedves volt a vándorszerzetesekhez,

koldusokhoz és koldusasszonyokhoz is. Házukból senki sem ment el üres kézzel, ha

Akiko otthon volt. Az inasoknak is itt-ott a markukba nyomott egy rézpénzt a

háztartásra kapott összegből. Akikót az egész háznép szerette, a kedvéért mindenki

becsületesen dolgozott, és a kovácsnak jól ment a sora. De a zsugori és irigy

mostoha rossz szemmel nézte ezt a virágzó gazdálkodást. Estéről estére több

panaszt emelt Akiko ellen:

– Minden csavargóval szóba áll, hát így kell viselkednie egy jómódú családból

származó lánynak? Meglátod, hogy minden vevődet elveszíted miatta.

Máskor meg ilyeneket mondott:

– Tönkretesz bennünket, az biztos. Ha csak egy percig nem ügyelek rá, szétoszt

mindent, ami a kezébe kerül. Könnyű neki osztogatni, hiszen maga egy garast sem

hoz a házhoz. Mind a ketten koldusbotra jutunk, majd akkor megtudjuk, milyen jó

szíve van a kislányunknak! – így rágalmazta folyton-folyvást Akikót. A kovács hitt a

feleségének, tudta, hogy a pénzt nehéz megkeresni, és ő maga sem szívesen adta ki

fölöslegesen. Akiko pedig sohasem védekezett a szemrehányások ellen. Csak

lehajtott fejjel szomorúan állt, és a szemébe könnyek szöktek. De másnap már

megint vidám dalolásától zengett a ház.

Nem hajlik a jó szóra, gondolta az apja, és a szíve lassan megkeményedett iránta.

Végül, amikor újév előestéjén a mostoha nagy garral és sírva panaszkodott Akikóra,

hogy az egész elkövetkező esztendőre szerencsétlenséget és bajt hozott a házukra,

mert az ünnepi

pogácsa tésztáját a legfinomabb új rizsliszt helyett a régiből gyúrta, és ezzel minden

bizonnyal megsértette a szerencse istenét, ő is nagyon megharagudott, és elkergette

lányát a háztól.

Akiko szomorúan ballagott végig a falun. Az emberek az ünnepi előkészületekkel

voltak elfoglalva, és nem törődtek azzal, mi történt a kovács máskor oly vidám

lányával. Akiko csak ment egyenesen az úton, és elért a szomszéd faluba. Fázott, és

nagyon éhes volt, de hiába próbált valahol szolgálatot találni, hogy egy kis ételhez és

éjjeli szálláshoz jusson. Mindenki kíméletlenül elkergette háza küszöbéről. Mikor már

annyira elfáradt és elgyengült, hogy alig bírt mozogni, bekopogott egy vendégfogadó

kapuján.

– Fogadós úr, legyen szíves, adjon nekem valami meleg ételt, pénzem ugyan nincs,

de zálogba adom bélelt kabátkámat.

– Ezt könnyű mondani, de mi lesz, ha a kabátkádért nem kapok semmit. Add ide,

előbb eladom, és majd meglátjuk, mit kapok érte – felelte nyersen a fogadós.

A hiszékeny Akiko levetette bélelt kabátkáját, és könnyű kimonóban állt tovább a

vendégfogadó tornácán. A fogadós tüstént el is küldte a szolgáját a kabátkával a

zsibárushoz, és Akiko várta, hoz-e érte valamit. Sokáig állt ott, és egész testében

remegett a hidegtől.

– Ha hoz a szolga néhány rézpénzt a zsibárustól, eszek valami meleget, és biztos

marad még valami belőle a további útra – vigasztalta magát. – Lehet, hogy

megkönyörülnek rajtam valahol, és adnak munkát meg szállást. Apám meg a

mostohám pedig közben rádöbbennek, hogy ártatlanul bántottak. Ilyen

igazságtalanság talán még sohasem történt a világon.

Akiko még nagyon sokáig várt. A fogadóba új vendégek érkeztek, szolgák és

mindenesek jöttek ki, de senki még csak ügyet sem vetett a tornácon kuporgó lányra.

Amikor Akiko már nem bírta elviselni a hideget, megint félénken beszólt a

fogadósnak, nem mehetne-e be egy kicsit megmelegedni.

– Mit lábatlankodsz itt, te koldusfajzat! Ilyen fiatal, és már csavarog! Szép kis

mákvirág vagy! Tűnj el innen, még elriasztod a vendégeimet – kiabálta a durva

fogadós. Akiko a hidegtől remegve eszébe juttatta, hogy zálogba adta neki bélelt

kabátkáját.

– Szép kabátka volt, biztosan kapott érte annyit, hogy egy kis forró rizst, halat meg

egy csésze teát adjon nekem.

– Hahaha! Zálogba adta nekem a kabátkáját – utánozta Akikót a fogadós. – Ritka

becsű, szép kabátka volt, egy vagyont adtak érte! Hahaha! Hát egy aranypénzzel

megtömött erszényt nem bíztál rám?! Ha jól látom, az sincs most nálad! Látott már

valaki ilyen arcátlanságot? Egy kolduló lány, és zálogba adta nekem a kabátkáját! Ha

szép kabátkád lett volna, akkor most otthon ülnél egy szép házban, és nem

csavarognál idegen faluban.

A fogadós torkaszakadtából ordított, és a fogadóból ki tóduló jókedvű vendégek

kinevették a szegény lányt. Akiko sírva fakadt. Éhes volt, fázott, de legjobban a

fogadós példátlan igazságtalansága fájt neki.

– Nesze! – mondta a fogadós, és egy kemény árpagombócot meg egy foltozott

zsákdarabot dobott oda Akikónak. – Lásd, milyen jószívű ember vagyok, és

ünnepnapon még egy ilyen szemtelen koldust sem engedek üres kézzel elmenni a

házam küszöbéről. Most pedig takarodj innen, különben rád uszítom a kutyát!

Akiko sírva a vállára terítette a foltozott zsákot, és a vendégek harsány nevetése és

kiáltozása közepette szégyentől égő arccal futott ki a faluból. Csak messze, az erdő

szélén állt meg. Lassan hullni kezdett a hó, és Akiko azt sem tudta, hol van.

Kétségbeesve ezt mondta:

– Rám már úgysem vár semmi jó. Pusztuljak éhen, vagy fagyjak meg valahol az úton

világ csúfjára? Inkább magam vetek véget az életemnek. Bemegyek az erdőbe, hadd

faljon fel egy farkas.                                                                       Amint ezt

elhatározta, letért az útról, és bátran nekivágott a homályos erdőnek. A hegyekben

temérdek farkas van, és ilyenkor télen, amikor éhesek, bizonyára nem tart soká,

amíg egy rám akad, és véget vet a szenvedésemnek! Ilyen és ehhez hasonló

gondolatokat forgatva a fejében, egy kis tisztásra ért, leült egy kidöntött fára, és várta

a farkast. Az erdőben egyre sötétebb lett, nagy pelyhekben hullott a hó, mindenütt

csend honolt, egyetlen ág se reccsent, és egy pisszenés sem hallatszott sehol.

– Talán nem vagyok jó helyen – gondolta Akiko, amikor hiába várt a farkasra. –

Sohasem voltam még erdőben, és nem tudom, merre járnak a farkasok. De

megkeresem őket.

Felállt, és beljebb indult a sötét erdőbe. Bozóton törtetett át, keskeny erdei

ösvényeken bandukolt, közben teljes erejéből kiabált:

– Farkas, farkas, gyere és egyél meg, nekem már úgysincs miért élnem!

Sokáig bolyongott így az erdőben, amikor hirtelen megreccsent valami a bozótban, a

bokrok ágai szétnyíltak, és egy hatalmas lila szőrű, nagy piros szemű farkas termett

az ösvényen. A földhöz lapult, mintha ugrásra készülne, kivicsorította nagy, éles

fogait, és figyelmesen nézte Akikót. A lány megtorpant és elhallgatott. Mégiscsak

félni kezdett, amikor meglátta a farkas éles fogait, és meghallotta lihegését. De aztán

eszébe jutott mindaz a sérelem és megaláztatás, amit az emberektől elszenvedett,

reménytelen helyzete, valamint az, hogy éhhalálra van ítélve. Ismét megkeményítette

szívét, és elszántan várt sorsára. Félénken nézett ugyan a farkasra, de szilárd

hangon így szólt:

– Egyél meg, farkas, én már úgysem várok semmi jót ezen a világon.

A farkas még jobban a földhöz lapult, félig lehunyta a szemét, és fürkészve nézte

Akikót, de aztán felült, és nyugodt hangon így szólt:

– Szó sincs róla, téged nem eszlek meg. Embert én nem eszek, legalábbis igaz

embert nem. Te pedig ember vagy a legjavából. Minden szenvedésed abból ered,

hogy nem ismered fel az igaz embereket. Túlságosan hiszékeny vagy. De várj csak,

én segítek rajtad.

Ezzel a farkas óvatosan kitépett a szemhéjából két pillát, és Akikónak adta.

– Valahányszor tudni akarod majd, kivel beszélsz, vedd elő ezt a két pillát, és rajtuk

keresztül nézd meg a veled szemben álló embert. Tüstént megtudod, mi lakozik

benne. És csak annak higgyél, aki nem változik meg, bármilyen figyelmesen nézed is

a pilláimon keresztül. Az ilyen ember mellett jó életed lesz. A többieknek pedig ne

higgy, akármit ígérjenek is.

A meglepett Akiko elfogadta a farkas szempilláit, megköszönte, és elindult az erdőből

kivezető úton. Ámulatában még az éhségről és a hidegről is megfeledkezett.

Ment, mendegélt, végül egy városkába ért. Megállt egy útkereszteződésen, és

nézelődött. Kosarakkal a karjukon vagy rőzsével a hátukon emberek mentek el

mellette. Egyesek lovakat vezettek a vásárra, mások pedig hazaszállították azt, amit

éppen vásároltak. Hány szépen öltözött nő és méltóságteljes férfi haladt el mellette!

Valamennyien olyan tisztességesnek és erényesnek látszottak. Ilyen emberekben

sem bízhat meg? De elhatározta, hogy megfogadja a farkas tanácsát. A szeméhez

emelte a két pillát, és figyelni kezdte a nyüzsgést maga körül. Mennyire megváltozott

az elébe táruló kép! Lám, itt méltóságteljesen megy egy selyembe öltözött asszony,

körülötte szolgálók, kisgyerekkel a karján pesztonka követi, de az asszony

kimonójából a szépen fésült fej helyett bárgyú tyúkfej áll ki, és mohón csipeget maga

körül. A pesztonkának pedig halfeje van, és a szolgálók többnyire egerek vagy

tyúkok. Amott meg egy hivatalnok jön a kíséretével, és ünnepi kimonójának fekete

gallérjából kövér disznófej mered ki dölyfösen. Egy mellékutcából kereskedő

közeledik, apró szeme ide-oda jár keskeny rókafejében. Egyszóval, bárhova nézett

Akiko, mindenütt selyembe, gyapotba vagy foltozott ruhába Öltözött emberi testeket

látott jönni-menni, sietni vagy bandukolni, de mindegyiknek állatfeje volt. Sehol

egyetlen emberi arc. Akiko elszomorodott. Hát így állunk? Valóban nem léteznek

emberek?!

Már-már teljes reménytelenség kerítette hatalmába, amikor hirtelen megpillantott egy

fiatal szénégetőt, amint rongyos ruhában, egy nagy zsák faszénnel a vállán az

útkereszteződéshez közeledik. Lassan, fáradtan haladt, látszott rajta, hogy messziről

jön. Akiko aggódva újra a szeméhez emelte a farkaspillákat. Félt, vajon milyen

állatfejet lát meg a férfi vállán. Figyelmesen nézte, de a szénégetőnek megmaradt a

saját feje. Akiko ide-oda forgatta, keresztbe is rakta a farkaspillákat, de bármilyen

figyelmesen nézte a szénégetőt, emberi feje volt. Akiko örült, de hogyan szólítson

meg egy fiatal lány egy ismeretlen embert egy idegen városban? Biztosan valami

rosszat képzelne róla. Akiko tehát elhatározta, hogy inkább követni fogja a szegény

szénégetőt egészen az otthonáig. Alkalma lesz látni, hogyan él, és útközben talán

támad valami ötlete is, hogy mit tegyen.

A szénégető a piacon a zsák szénért rizst, teát és sót vásárolt, sehol sem időzött

fölöslegesen, és amint beszerezte azt, amire szüksége volt, indult vissza a

hegyekbe. Akiko jóval mögötte óvatosan követte. Igyekezett a lehető legtávolabb

maradni tőle, de azért mégsem olyan távol, hogy szem elől veszítse. A fiatal

szénégető gyorsan haladt, Akikónak pedig ugyancsak szednie kellett a lábát, hogy le

ne maradjon. Átvágtak a rizsföldeken, és letértek az erdei útra. Akiko a távolban

végre felszálló füstöt pillantott meg. A szénégetőt elvesztette szem elől, nem csoda,

erős férfi volt, aki megszokta a gyors járást, Akiko pedig nagyon elfáradt és

elgyengült már az éhségtől, de azért folytatta útját a felszálló füst irányában.

Nemsokára egy tisztásra ért, ahol egy magas boksa állt, és a közelében egy kis

viskó. Akiko egyenesen a viskó felé tartott. Bent, a pattogó tűz fölött egy bogrács

függött, de senki sem volt a kunyhóban. A szénégető nyilván elment valahova. A

fáradt Akiko leült a viskó elé, és várt.

Egy kis idő múlva a fiatal szénégető kijött az erdőből; néhány lépésnyire Akikótól

megállt, és így szólt:

– Ó, te kísértet! Hát idáig jöttél utánam? Menj utadra, nálam nincs semmi

keresnivalód!

Akiko felállt, köszönt, és megpróbálta megmagyarázni a szénégetőnek, hogy ő

valóságos lány, nem pedig kísértet. A szénégető végül elhitte neki.

– Már a városban észrevettem, hogy követsz. El akartam szökni előled, de te mindig

a nyomomban maradtál. Így hát azt gondoltam, hogy biztosan kísértet vagy. Mit

kereshet egy lány egyedül az erdőben? Ezért inkább elmentem a viskómból. Ha

ideér a kísértet, és nem talál itt, biztosan odébbáll. De te mit keresel itt az erdőben?

Nem nézlek csavargónak, bár alighanem rosszul megy a sorod.

Akiko elmesélte neki, hogy gonosz mostohája és igazságtalan apja újév ünnepén

elkergették hazulról, ki a hidegbe. Azt is elmondta, hogy elkeseredésében elment az

erdőbe, hogy falják fel a farkasok. Majd arra kérte a szénégetőt, fogadja be a

viskójába.

– Főzni fogok neked, és vezetem a háztartásodat. Ehhez nagyon jól értek, biztosan

meg leszel velem elégedve.

– Nem tudom, jól fogod-e nálam érezni magad. Szegény szénégető vagyok,

fényűzésben nemigen lesz részed. Ugyancsak iparkodnom kell, hogy szűkösen

megéljek.

Akiko azt felelte, hogy nem vágyik fényűző életre. Csak arra vágyik, hogy legyen

hová lehajtania a fejét.

Végül a szénégető beleegyezett, hogy Akiko nála maradjon. A lány aztán

megkérdezte, hol moshatná meg a lábát, mielőtt bemegy a viskóba és vacsorát

készít.

– Menj a boksa mögé. Ott az erdő szélén van egy forrás.

A forrást káva vette körül. Akiko lehajolt a víz fölé, amely úgy csillogott, mintha a nap

sugarai játszadoznának benne.

– De hiszen már este van, honnan jönnének a napsugarak – csodálkozott Akiko, és

még közelebb hajolt a víz fölé, belenyúlt, és egy fénylő, csillogó aranyrögöt emelt ki

belőle. Aztán körülnézett, és látta, hogy az egész forrás nagy aranyrögökkel van

kirakva. Megmosta a lábát, de szinte szégyellte, hogy az út porát egy aranyforrás

vizével mossa le. Majd lehajolt, hogy igyék a bambuszcsövön keresztül csörgedező

vízből. Alighanem innen meri a szénégető a vizet a főzéshez, gondolta. Alig ízlelte

meg, újabb meglepetés érte. Akiko egy aranyröggel a kezében visszasietett a

viskóba.

– Tudod, milyen kő ez? – kérdezte a szénégetőtől.

– Persze hogy tudom, közönséges kő, teli van vele a forrás meg a környéke. Nagyon

szép kövek, gyönyörűen csillognak, s akkor sem vesztik el a fényüket, ha

megszáradnak – felelte közömbösen a szénégető. – Nézd meg, hogy kidíszítettem

velük a tűzhelyemet. Ha akarod, kirakom neked velük az utat a forrásig. Van itt

belőlük elég, akárhova nézel!

– Ez nem kő, hanem színarany – világosította őt fel Akiko. – Azt kaphatsz érte, amit

csak akarsz, és nem kell nehéz munkával megszerezned, ami a megélhetéshez

szükséges.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy kőért rizst kaphatok? Félek, hogy a nagy

fáradtságtól egy kicsit megzavarodtál. Szénért igen. Szénért mindent megkapok a

városban, amire szükségem van, csak legyen belőle elég – hajtogatta a magáét a

szénégető.

– És tudod, mi folyik a bambuszcsőből? – folytatta kérdéseit Akiko.

– Mit faggatsz annyit? – dörmögött a szénégető. – Hát mi folyna? Jóízű tiszta víz.

Abból főzök, azt iszom már évek óta, és még semmi bajom sem történt.

Akiko elnevette magát. Megint visszanyerte régi jókedvét.

– Jóízű tiszta víz! Tudod-e, hogy az a víz rizsbor? Mégpedig a legjobb, ami csak

létezik! Akiko aztán sokáig magyarázta a fiatal szénégetőnek, hogy milyen

gazdagság közepette él.

– Holnap elvisszük az aranyat a városba, és pénzre váltjuk be. Mesterembereket

hívunk, és a rizsbor forrásánál fogadót építtetünk. Meglátod, milyen jó dolgunk lesz!

A szénégető nem nagyon hitte, hogy a fényes kövekért kapnak valamit, de amikor

látta, hogy a fáradt és szomorú Akiko szeme csillog az örömtől, és valósággal

újjáéledt, szót fogadott neki. Korán reggel elvitték az aranyat a városba, és a

tisztáson nemsokára fölépült a Kialudt Boksa nevű fogadó. Kiváló bora és az

előzékeny fogadósné kedvessége nemsokára híressé tette az egész vidéken.

Kereskedők, szamurájok sereglettek ide, és egyszer útban a főváros felé maga a

herceg is betért a fogadóba. Megkóstolta a sziklából eredő különleges ízű rizsbort, és

attól fogva rendszeresen küldetett belőle palotájába. A tisztáson mindig vidámság

uralkodott, az előkelő vendégek után kevésbé előkelők is jöttek, és végül megjelent a

kóbor népség is: szerzetesek meg koldusok. De a jóságos fogadósné senkitől sem

sajnálta a nyájas szót és kedves mosolyt.

Mi történt azonban ezalatt odahaza, Akiko falujában? Amikor az apja elkergette

Akikót, a gonosz mostoha megnyugodott. Csakhogy minden munkát, amit azelőtt

Akiko végzett, most neki kellett ellátnia, s ezért nemsokára ugyanolyan elégedetlen

és mogorva lett, mint azelőtt volt, és a végén meghalt. De Akiko apja is rosszul járt.

Furcsa balszerencse kezdte üldözni. A műhelyében készített sarlók, amelyeket

azelőtt szívesen vásároltak környékbeli parasztok, most eltörtek, még mielőtt a

gazdák kiértek velük a földre. Amikor a mester egy jó ásót akart kovácsolni,

félresikerült fejsze lett belőle. Hiába szidta az inasokat, hiába bocsátotta el a

munkásokat, a műhely hírneve egyre romlott, s végül be kellett zárnia. A

kovácsmester elvesztette minden vagyonát, és koldusbotra jutott. Bekövetkezett

tehát az, amitől a gonosz mostoha félt, csakhogy teljesen más okból.

Egy napon az öreg kovács néhány koldustársával együtt betért a Kialudt Boksa

fogadóba. A lányát, persze, nem ismerte meg, de nagyon meglepődött, hogy a

fogadóban durva szavak és ellenséges tekintetek helyett minden jövevénynek

nemcsak egy tál zsíros levest, hanem egy pohár finom rizsbort is adtak. Az öreg

kovács a többi koldus között ült, és Akiko lányát emlegette, aki ugyanolyan kedves és

jószívű volt az ínségben élőkhöz, mint az itteni fogadósné. Most már tudta, mit jelent

az elkínzott, fáradt embernek a nyájas szó, és keservesen megbánta korábbi

meggondolatlan tettét.

– Vajon mi történt Akiko lányommal? Talán ő is a világot járja, vagy nyomorúságosán

elpusztult valahol – sóhajtott fel, és könnyei a pohárban gyöngyöző rizsborba hulltak.

Akiko felszolgált a vendégeknek, és minduntalan a koldusokát nézte. Valami

vonzotta őt hozzájuk. Az egyik öreg koldus ismerősnek tetszett neki. Addig járt

körülötte, addig vizsgálgatta jobbról-balról, míg végül felismerte benne az apját.

Sokáig habozott, megszólítsa-e. Eszébe jutottak a bántalmak, amelyek az apai

házban érték, s fülében csengtek a kegyetlen szavak, amelyekkel az apja elkergette

hazulról. De amikor megpillantotta az öregember arcán lefolyó keserű könnyeket,

mindent elfelejtett, és félénken hozzálépett:

– Ne sírjon, édesapám, én a lánya vagyok, Akiko.

– Akiko, kislányom – zokogott hangosan az öreg kovács. – Látod, hogy megbüntetett

igazságtalanságomért a sors.

Akiko odahívta a férjét, és mind a hárman elsiratták a múltat, aztán elmesélték

sorsukat. Az öreg kovács ettől fogva élete végéig elégedetten és boldogan élt

Akikóval meg a férjével, és gyakran mesélte unokáinak a szüleik meg a Kialudt

Boksa különös történetét.”

Remény

Fotó: Simay Gábor / Sziki sóvirág viharfelhőkkel

"A világ helyzete sohasem reménytelen, mert sohasem azokon múlik, akik nem hisznek az életben, hanem azokon, akik hisznek benne."

HamvasBéla

festmény rajz fénykép

Levél Geréb Ágitól

Szia, kedves Rita!
Humor, komolyság, jótanács, szeretet és kedvesség. Ezek vannak a leveledben. Köszönöm! Szeretettel, Ági

Fotó: Connie Bowen_Botswana

Tükör a szemekben

Belenézek egy férfi szemébe és ha tiszteletet és elfogadást látok, öröm.

Belenézek egy nő szemébe és ha megértést és együttérzést látok, hála.

Ez az én bizonyítványom.

Fotó: Brian Amdur_Chile

A napokban szó esett a leány- és legénybúcsúkról.

Gondolkodtam, szerintem nekem nem is volt, mert ilyesmi nem juthatott eszembe.

Aztán szép lassan felszállt a köd és rájöttem. Volt.

Fiúkkal. A biciklis barátaimmal. Szilvásváradon a patak mellett.

Ők szervezték egy bringatúra köré.

Hoztak a leendő babának egy mini hátizsákot. Majd, túrázni. Vagy biciklizni.

Boldogság.

Pont úgy, ahogy én szeretem.

Fotó: Amy Osness_Utah

Pár napja leadtam egy nagy munkát, kölcsönös elégedettség érzésével.

Nyár van, így a gyerekeknek kevesebb a kötöttsége, ez által nekem is.

Jobban tudok a saját feladataimra koncentrálni.

Végre kapok levegőt a sok fejem fölött csapkodó hullám felett.

Ideje volt, mert éreztem a határaimat testben és lélekben.

A szellemi táplálék nélkül, ami folyamatosan érkezik és éltet, ez nem sikerülne.

Most már a három illusztrációs kép átélésére vágyom a töltődéshez.

Kérem szépen.

Fotó:Jeremy Lasky_Cuba

Gordius

"Amikor valaki egy nehéznek tűnő feladatot, vagy problémát drasztikusan, egyetlen vágással, de mégis egyszerűen old meg. A radikális problémamegoldás ókori archetípusának is nevezhetjük.

A problémamegoldás kivitelezése jól tükrözheti az önmagában határtalanul bízó Alexandros jellemét is, azt az eredmény-centrikus hozzáállást, amikor valaki nem a folyamat megoldásának mikéntjét, hanem csupán a végeredményét tekinti fontosnak. Mindenesetre a radikális problémamegoldások előtt, lehet érdemes várni úgy 400 évet!"

illusztráció

Hogyan lehet kibogozni a legbonyolultabb, legreménytelenebbnek látszó csomókat is? 

"Ha türelmetlen vagy és sietsz, akkor csak rángatni fogod, és minden rosszabb lesz: a csomó még szorosabbá válik, mérges leszel, és biztos, hogy kudarcot vallasz. Ha viszont nagyon figyelsz, ha tanulmányozod a helyzetet, mielőtt bármit is tennél, ha csak egyre forgatod a csomót, ha gyengéd és állhatatos maradsz, ha lassan dolgozol, akkor a végén mindig sikerrel jársz." 

F.A.

Koncepció

„Mi sehol nem hirdetünk, az első perctől kezdve ez az egyik legfontosabb koncepció nálunk. Szerintünk sokkal fontosabb, hogy jót adjunk, és ha valakinek jó élménye van, akkor lehet, hogy 3-4 barátjának is ajánlja a helyet, akik szintén eljönnek. Így nyilván lassabb az építkezés, de sokkal biztosabb. Ezért nálunk egyetlen szempont, hogy mindenki tökéletes élményt kapjon.”

Forrás: itt (kattints a "Tovább olvasok"-ra)

Nagy László: Köd-konda támadt / Táncbéli tánc-szók

Sebő Ferenc

Sebő  - Nagy László

Június és december

 Két olyan hónap, amikor eleve rengeteg a feladat, és az idő előrehaladtával hiába csökkennek a már elvégzettekkel a teendők, jönnek helyette újak, sokszor vaskosabbak.

A 3000 fénykép mellé végre tiszta, patent a fürdőszoba, cserébe 10 másodperc alatt hazavágja egy gyerekbetegség a wc-t, úgy hogy félnapos munkám lesz vele. Mondtam a srácoknak, hogy itthon beavatást nyerhetnek egy fesztiválhangulat mosdóhasználatába. És irány a kert.

Még elöl győzöm a fűnyírást, de a hátsó kertben, ahol a kutyák szanaszét ásnak, már másodjára hívom a fűkaszást idén és kérem, hogy alaposan nézzen a lába elé, ahogy mi is, mert kráternyi gödrök vannak a négylábú kedvencek vakondvadászata után. Tavaly az egész szezont megoldottuk segítség nélkül.

Még egy plusz zenekari fellépés, előtte próbával és teljes dobfelszerelés oda-vissza szállításával kétszer.

Balesetnél szemtanúként, sérült támogatása, míg meg nem érkeznek a tűzoltók, mentők, rendőrség. A látottakról jegyzőkönyv. Igaz, az egyik szervnél ismerős apuka bukkant fel, az egyik fényképezett ovisé. Kölcsönös örömmel fogadtuk egymást. Remélem később is.

Pár napja a hátam meghúztam a sok ide-oda szaladgálástól.
Még egy váratlan kiállítás meghívó egy nagyon kedves, szeretett személytől, mely kihagyhatatlan gesztusértékű. A nagy sietségben zakóztam egyet rollerrel. Ahhoz képest felpattantam és utána már csak itthon nézegettem zúzódásaimat.

Nem feledkeznék meg egy másik fesztiválhangulatról, amivel nyitottuk a szezont: melegvíz hiány a kazán meghibásodása miatt.

Az autómosást pedig a májusi-júniusi eső oldja meg, a szélvédőre Frosch-sal és kefével rásegítek.
Most ennyi jutott eszembe.

Áldás, békesség, szeretet.
Puszi, ölelés.

AIDAN WILLIAMS_Nazaré_Portugalia

Adni - kapni

,,Az életnek addig van értelme, amíg az ember szeretetet tud adni, és ami annál is sokszor nehezebb: képes szeretetet elfogadni is. Van, amikor a szeretet apró kis gesztusaink elfogadása nagyobb tett, mint önzetlenül adni. Amikor szeretetet adunk, akkor - mint kezdeményezők - az erő pozíciójában érezzük magunkat, s gyakran nem teszünk mást, mint szolid öntudatossággal nyugtázzuk lelki nagyságunkat. Akkor viszont, amikor a telítettségnek ebben az emelkedett állapotában valaki hangtalanul hozzánk simul, és rongyos kis tarisznyájából szeretetmorzsákkal kínál, meghökkenünk. Hirtelen kiesünk a nagyság szerepéből, és zavartan szembesülünk az új helyzettel: nem tündökölhetünk egyedül a szeretet ingyenkonyhájának konyhafőnöki szerepében. Most minket is étellel kínálnak. De hát erre nekünk semmi szükségünk sincsen! - zsörtölődünk a valaki morzsáit lefitymálva. Hiszen mi praktikusan, megszervezetten, hatékony nagyüzemi módon osztjuk a szeretetet a rászorulóknak. S lám, most a sor megakad, a sorban állók türelmetlenkednek. De valaki nem tágít. Csak áll, és már-már könyörögve kínálja felénk elfogadásra apró kis szeretetmorzsáit. S akkor meg kell látnunk, hogy a szeretet nem elsősorban nekünk szól. Az életben maradáshoz neki van szüksége arra, hogy adjon, mert léte ebben az elfogadottságban nyeri el értelmét. Valakitől szeretetet elfogadni annyit jelen, mint megerősíteni őt élete értelmében."

Simon András: Szeretetközelben

Fotó: Libby G_Texas

Keresek

 Házvezetőnőt vagy -férfit, aki mellett megnövekedett munkamennyiségemet és egyéb gyerekekkel, logisztikával, házzal, kerttel kapcsolatos feladataimat el tudom látni.

Kedves, szorgalmas, őszinte, tisztalelkületű, kreatív, játékos, szabadlélekkel rendelkező nőt vagy férfit.

Fotó: Steph Oels - Benoni, JHB-től keletre, Dél-Afrika

Könnyedség

 

Vimeo: Paul Octavious: The event of a thread

Nagyon-nagyon :)

 

GoPro: Waltz On The Walls Of City Hall

Testnek és Léleknek :)

 Vimeo: Kiskunsági őszapópár cikk és videó

Milyen iránytűt rejt a zsebed?

Mágnestűd egoval, érdekviszonyokkal, hatalomvággyal, anyagi javak felhalmozásával, valaki/k felé való megfelelési kényszerrel van delejezve?
Emberi kapcsolataidat használod? Kihasználod?
Adsz vagy elveszel?
Bárkinek? Bárkitől?

Kis- és nagyközösségeket szeretnél segíteni, támogatni, bennük szeretve lenni, önzetlenül?
Az emberi kapcsolataid a gazdagságod?

Óvod lelkiismereted tisztaságát, ahogy a Földét?

Tiszteled a legkisebb élőlényt is, és a fákat, köveket?

Ha két zsebben az iránytűk mágnesességére tekintünk vagy vonzzák vagy taszítják egymást.

Sok zseb esetén is ugyanez a helyzet.

Kinek mivel és mennyire van tele a zsebe, táskája, zsákja, 

minden egyes tárgy beszél róla.

.

.

.

természet művészet család testvér barátok fény

(munkahelyem)

Sebő-Sebestyén-Szécsi: Úgy néztem

Sebő-Sebestyén-Szécsi: Úgy néztem

Hogyan

Félek, félek, lépek.

Lépek, lépek, félek.

Megállok. Mosolygok.

Félek, félek, lépek.

Lépek, lépek, félek.

Megállok. Mosolygok.

Fotó: Matt & Agnes Hage_Zion

Tiszta szív, józan ész

Egyén szintjén:

"Az öregek, a régiek tudták még, kell, hogy időt szakítsunk magunkra,
önmagunk és az egész teremtett világ megfigyelésére.
Tudtak figyelni,
tudtak várni,
tudtak csendben lenni.
Ismerték minden földi és égi feladat pontos helyét, idejét,
s ha elbizonytalanodtak olykor-olykor, 

vártak
és befelé hallgatóztak."     Schäffer Erzsébet

Közösségi szinten:

Együttérzés és együttműködés egymással.

Szófajként: 

Egyetlen kölcsönös névmásunk van, az egymás szó.

Fotó: Internet, nem találtam szerzőt

Egyszemélyes harc (3 nézőpont/ 3 gondolat)

1. nézőpont/ gondolat:

A csata hajnal 3-4 körül kezdődik.

Mozdul a test, ébred az agy.

Milyen nap van, mikor kell kelni, kit kell kelteni, milyen feladat szükséges reggel, útmutatóra, irányra szorul-e napindításkor valaki.

Átgondolva.

Rendben. Akkor még hány órát alhatok.

Második csata: vissza tudok-e aludni vagy valami felelősség, bánat súlya nyomja-e vállam, befészkelte-e magát a fejembe. 

A.) Nem. Mégis pörög és pörög a tudat. Rendben. Akkor legyen vagy meditáció vagy abba belealvás. Mindkettővel nyerek. Vagy csukott szemmel, mozdulatlanul, a lehető legkisebb energia felhasználással várni a magam adta jelre, kelni kell.

B.) Igen. Rendben. Nyugodj meg, gondold át. Jogos vagy jogtalan. Tedd helyére a dolgot. Lazíts. Meditáció vagy abba belealvás. Mindkettővel nyerek. Vagy csukott szemmel, mozdulatlanul várni a magam adta jelre.

 Reggeli felkelés meggyötörten vagy nyugalommal. Ha a második, sima ügy. Ha első, akkor újabb ütközet, stratégia felállítása. Túlélésre és prioritásokra tagolva. Megfontoltan, fegyelemmel, figyelemmel. Délután értékelés, mehet-e így nap végéig vagy újratervezés. Erő és idő felmérése.

Utolsó összecsapás. Minél fáradtabb vagyok, annál hamarabb csúsznak ki kezeim közül a dolgok. 

Minél hamarabb lezárni előrelépéssel a napot. Legyen béke és nyugalom. Hála.

Ez volt az idő és erő függvénye.

Másik síkon az idő és feladat összehangolása. Az előbbi egzakt, az utóbbi rengeteg. 

Felosztom a feladatokat percesekre, félórásokra, órásokra, félnaposakra, naposakra.

Ezekből dolgozni. 

Van, hogy a leghosszabbakra heteket kell várni, hogy sorra kerüljenek. Nehezebb időszakban hónapokat.

Türelemmel elfogadni...

Harmadik dimenzióban a saját indokolatlan aggodalmaimon és félelmeimen keresztüljutni a haladás érdekében. Tusa majdnem mindennap. Vita magammal csöndben vagy hangosan.

Gyengeségeimet felismerni, szembesülni velük újra és újra, csiszolni magamon.

Mindezeket azután gondoltam át, hogy mi történt 24-én Ukrajnában.

Hogy a szomorúság és tehetetlenség a magamé magam miatt.

Mennyivel nagyobb léptékű és értékű, ha már országokról van szó és nem belső, hanem külső a háború.

Elviselhetetlen és sokkoló.

...

.

.

Fotó: Bruno Moraes: Rio de Janeiro

2. nézőpont/ gondolat:

"Ti azt hiszitek, hogy Oroszország háborúzik Ukrajnával? Bárcsak ennyi lenne! Ezt a háborút egy lélek nélküli lény vívja ellenünk, minden érző ember ellen! Ezt szörnyet nem csak fizikai valójában nem gyűrhetjük le, de olyannyira megfoghatatlan, hogy még nevet sem találtunk, mely kellően nyúlékony volna, hogy minden oldalról lefedhesse. Az olyan jelzők, mint a haszonvágy, kapzsiság, mohóság, csupán fércelt foltok a megnevezhetetlenen; kapitalizmus, világpiac… ugyan, ezek még ujjaknak is rövidek; profit, hitel, kamat… csupán gombok rajta. Kamatozó hitelpénzrendszer… talán ez lehetne a tengernyi csillogó érme, a kitüntetések a zubbonyán. Minden tönkretett család, közösség és nemzet után jár neki egy újabb… és még mindig van hely rajta!

Azt hiszitek, hogy ez a szörnyeteg most Ukrajnában harcol? Azt hiszitek, most tört ki a háború, csak mert végre elég közel van ahhoz, hogy a megszokottat félteni kelljen?
Tudjátok mi történt ma egy afrikai kis faluban? Hány gyerek halt éhen ott csak ma délelőtt? Mármint azok közül, akik túlélték a mészárlást, amit „külföldi tőkéből” gazdagodott önkényurak folytatnak épp kedvtelésből! És Indiában? Irakban hány keresztény anyát öltek ma meg? Mexikóban hány fiút raboltak el? Azt hiszitek, most tört ki a háború?
Most, amikor már megmérgeztünk és felperzseltünk a szörnyetegért majdnem mindent, amit elődeink otthonunkként hívtak? Egy olyan szellem lebeg az emberiség fölött, amely elérhetetlen vágyakat ébreszt mindenhol az emberekben, hitelért cserébe morzsákat ad e vágyképekből, de az ár amit fizetni kell érte, az az örökkön át tartó függés, szolgaság és önfelemésztés. Apránként való lebontása a testnek, a léleknek és a szellemnek is. A szörny felzabál az emberből és a bolygóból is minden nyersanyagot, minden energiát és csillámport böfög fel, újabb adósságokat és újabb függéseket kínál cserébe.
Békét? Békéért imádkoztok? Ti nem a békéért imádkoztok, hanem azért, hogy a csillámport ne verje le semmi a valóságunkról! Hogy ne pukkanjon ki sosem az a szivárványszínű szappanbuborék, amelyikben lebegünk! Hol volt a béke, amikor oltott és oltatlan emberek estek egymásnak pár hete? Hol, amikor a kékek a pirosakat verik, a fekete a fehéret, a fehér a feketét, a nő a férfit és a férfi a nőt, hetero a homot? Milyen békét szeretnétek, amikor mi mindannyian eladtuk a békénket ennek a szörnyetegnek, hogy egy látszatéletet élhessünk?
Nagyszüleink, dédszüleink túléltek háborúkat, túléltek diktatúrákat, túléltek válságokat. Túl, mert egyetlen dolgot a többségük sosem veszített el… az életképességet. Ha lerombolták otthonaikat, puszta kézzel felépítették abból, amit a föld adott. Ha elvesztették az élelmet, akkor is újrateremtették, mert tudták, hogy mit kell tenniük ehhez és életük árán is megtették. Túléltek, mert nem engedték el egymás kezét és Istent, akinek jelenlétét mindenben érezték és éltették. Nem ők voltak szuperhősök, mi vagyunk szuperszerencsétlenek, ha nem vesszük észre, hogy minderre mi is képesek vagyunk!
Tényleg azt hiszitek, hogy csak így lehet élni, mint ahogy az elmúlt pár évtizedben éltünk? Hogy ez a jólét, ez a fejlett világ? Tényleg nem érdekel az ár, amit százszorosan fizetünk mindezért? Az emberi kapcsolatok elvesztése, az érzéketlenség egymás iránt! Hogy engedhetjük, hogy egy élettel teli bolygón emberek éhezzek és gyerekek haljanak szomjan?
Tényleg nem vagyunk többre képesek? Mindazt a tudást, technológiát, amit elértünk nem tudjuk a világ javára fordítani? Mikor fogunk végre össze világtársadalmi szinten, mikor mondjuk ki, hogy elég volt ebből?! Hogy nem halhat meg több ember ennek a szörnyetegnek a játszmáiban! Nem harcra van szükség, hanem kéznyújtásra egymás felé. Hitre, hogy képesek vagyunk egy jobb világot létrehozni, és tettekre, amelyek létre is hozzák." Földi Ádám (néprajz - kulturális antropológia)

3. gondolat, az előző folytatása:

Amit a józan parasztész és a természet követ.

Cikk

István, János és Pál, Katalin

 
Vígszínház a Szent István körútról

Körút vagy Téli hajnal

"Mácsai István (1922-2005)

Fiatal korában a mesterétől (Bernáth Aurél) tanult könnyed, posztnagybányai-greshames ecsetkezeléssel levegős, laza komponálású képeket festett; az 50-es években a szocreál tematikát is így kezelte (Kalocsai pingáló asszonyok, Balettlecke). 

Az 50-es, 60-as évek fordulóján festői felfogása keményebbé, szigorúbbá vált: a hiperrealizmussal rokon, annak az Amerika nyugati parti, szimbolikus elemeket felvonultató változatára emlékeztető, de mégis attól teljesen független „kelet-közép-európai hiperrealizmust”, egy szociografikus tartalmú, de a mágikus varázslatokra is hajlamos festészetet dolgozott ki. Ennek stíluselemei között megtalálhatók a konstruktivizmus eredményei, az alföldi festészet fogásai, a szürrealizmus szabad asszociációi; ugyanakkor nagyon kötött, gondosan kiegyensúlyozott kompozícióra és megfontolt képi tematikára épül. Pesti gang (1965) c. képe visszafogott színekkel naturalistán festett, egy körfolyosós ház lépcsőajtaját ábrázolja, a gang rácsa mögött szomorúan ülő kutyával. A Látomás (1978) c. alkotásán a hódmezővásárhelyi utcán, a földszintes házak között a pocsolyában áll Marguerita Teresia infánsnő, mögötte egy nyíló udvarkapuban festője, Velázquez. 

A 80-as, 90-es években ~ tovább feszíti kompozíciós rendszerét. A képek a függőleges középvonalhoz képest szimmetrikus fölépítésűek, de a két képfél mégsem szimmetrikus, tartalmi vagy formai ellentét feszül közöttük. Téli vadászatán (1988) Brueghel vadászai kutyáikkal a Szent István körút járdájának havában. Az Üröm (1991) címűn, a 10-es országút bal oldalán a korlát mögött néhány KRESZ- és reklámtábla között-fölött jól látszik az erdő, jobboldalt viszont a táblasokaság minden mást eltakar. Ebben az időszakban színskálája a korábbinál még visszafogottabb, majdnem dekoratív. A 90-es évek közepén koloritja élénkebb lesz, sok városrészletet fest közvetlen környezetéről, Újlipótváros utcáiról, hátsó udvarairól, gangjairól (Coca-Cola, 1995; Capriccio c. Carpaccio-persziflázs, 1997). 

Pályafutása alatt nagyszámú, karakteres és kifejező portrét festett."

Szabó György

János és Pál: "Talán még az akkori hangnem is előjött." Interjú

Kati varr (Gáspár Katalin, feleség és anya)

Az album és életrajz

Dicsőség