Szembejön velem egy kivilágítatlan autó, épphogy dereng az ég.
Száján, orrán szabályosan a maszk, egyedül ül.
Mindenki maga dönt sorsa felől.
Este 7.30:
Előttem egy fekete színű autó, fény nélkül. Negyed ötkor napnyugta volt.
Vadul villogok mögötte, aztán föl-le kapcsolom a lámpáim.
Semmi.
Próbál jobbra lehúzódni, nem, nem előzni szeretnék, köszönöm.
Elfogytak eszközeim.
Rábízom közlekedőtársainkra.
Délutáni edzés végén érkezik egy 20 éve ismerős férfi, aki pár hónapja úgy döntött, hogy eddig köszönt, ezután levegőnek néz.
Máskor pedig bunkón és szerinte viccesen, váratlanul elordítja magát társaságban egy fölüljáró alatt, míg két irányból átbiciklizünk alatta. Röhög, mert az egyik társa megijedt.
Hozzáteszem, én is. Még az arcát sem láttam a félhomályban, hogy felkészülhettem volna.
Soha nem váltottam vele két szót a köszönésen kívül, csak áttételesen ismerjük egymást, de tudjuk ki kicsoda.
Normális?
Aztán jönnek a gyávák, gyengék, jellemtelenek, képmutatók és hazugok.
Majd a fejlődésre képtelenek.
Kérek szépen több türelmet.
Irányomban másnak
és/vagy nekem.
Fotó: dr. Almási István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése