Az élet vagy én úgy intéztem, hogy autó nélkül töltsek pár hónapot.
Nem először, de most tudatosabban.
Bicikli, vonat, busz, gyalog.
Szerencsére túl nagy távolságokat nem kell rónom jelenleg.
Ha muszáj, heti egyszer kölcsönvehetek egy csereautót a közeli autószerelőtől.
Egyre jobban visszatérhetek a természethez és önmagamhoz, lényegemhez, feladatomhoz.
Nagyon vágytam már rá és nagyon időszerű volt.
Keresem a 20-30 éve letett szálakat, hogy összefonhassam a jelenlegi szálakkal, amelyekkel tovább vagy magasabbra léphetek. Magam és kisebb-, nagyobb közösségem segítésére, támogatására.
Próbálom szűkíteni, minimalizálni, tudatosítani tárgyi, emberi, érzelmi kapcsolataimat, hogy csak a leglényegibb, legigazabb, legtisztább, az esszencia maradjon. Ez mind tanít, emel.
A tanulás néha fáj. Leginkább a felismerés. Olyan, mint egy seb. Gyorsabban gyógyul, ha tiszta, tisztul. Talán így többet és tisztábbat adhatok kisebb-, nagyobb közösségemnek.
A napi hála, ami velem van, még akkor is amikor a padlón vagyok és nem bírok felkelni onnan:
Van fedél a fejem felett, van meleg szoba és étel, víz. Emellett kölcsönös szeretet az otthonunkban, három gyermekemmel, akikkel a családot alkotjuk jelenleg.
Esőben legurulunk az iskolába.
Hétvégén az álmosságomat a menetszél fújta el az arcomból.
Olyan friss és hideg volt. A térdem fázott a biciklin, hiába volt fedve, de az arcom csupaszon sem. Másfél-két órát voltam bringával. Boltban, aztán újra fel rá, leállva egy másik szomszéd falu határában lévő tavat körülgyalogolni. A horgászok által emelt bódéba beálltam pár percre nézni a szél által fodrozott vizet.
Csönd, béke.
Aztán hazatértem, a testi-lelki meleg fészekbe.
Kipakoltam a biciklikosárból és a hátizsákból tejet, lisztet, kiflit, vajat, túrót, mi még volt.
Forr a víz. Tea. Begyújtás. Tűz.
Tűz, víz, föld, levegő.
Délelőtt.
2001-ben egy grafikus kollégám lerajzolt, amint teával biciklizem.
20 év.
Változott valami?
