Kata, ezerszer köszönöm ezt a mesét. Ezerszer jutsz eszembe róla.
20211226_Englmar_Bavaria_Germany
A farkas szempillái
“Egy faluban élt egyszer egy gazdag kovács, akinek egyetlen lánya volt, a vidám és
kedves Akiko. Akiko anyja röviddel a kislány születése után meghalt, és a kovács
újból megnősült, mert valakinek vezetnie kellett a nagy háztartást. A mostoha
azonban fösvény és mogorva asszony volt, semminek sem tudott örülni, és nem
szerette Akikót, főként azért, mert irigyelte vidám természetét és az ajkán állandóan
játszó mosolyát. Alig cseperedett fel Akiko, a mostoha egyre több munkával terhelte
meg, így aztán nemsokára a fiatal Akiko vezette az egész háztartást. A mostoha
egész nap csak ült, és parancsokat osztogatott, de este, amikor a kovács hazajött,
még ő panaszkodott Akikóra, hogy ezt meg azt rosszul csinálta. Akiko az
igazságtalan szemrehányások hallatára mindig sírva fakadt, de másnapra már
mindent elfelejtett, és vidáman végezte munkáját. A munka csak úgy égett a keze
alatt, a szolgálókhoz mindig kedves volt, egyetlen rossz szót sem mondott nekik.
Hiszen ő tudta a legjobban, milyen keservesen viseli el az ember az
igazságtalanságot. Jószívűen és nyájasan bánt azzal a gyülevész népséggel is,
amelyből minden faluban bőven akad, kedves volt a vándorszerzetesekhez,
koldusokhoz és koldusasszonyokhoz is. Házukból senki sem ment el üres kézzel, ha
Akiko otthon volt. Az inasoknak is itt-ott a markukba nyomott egy rézpénzt a
háztartásra kapott összegből. Akikót az egész háznép szerette, a kedvéért mindenki
becsületesen dolgozott, és a kovácsnak jól ment a sora. De a zsugori és irigy
mostoha rossz szemmel nézte ezt a virágzó gazdálkodást. Estéről estére több
panaszt emelt Akiko ellen:
– Minden csavargóval szóba áll, hát így kell viselkednie egy jómódú családból
származó lánynak? Meglátod, hogy minden vevődet elveszíted miatta.
Máskor meg ilyeneket mondott:
– Tönkretesz bennünket, az biztos. Ha csak egy percig nem ügyelek rá, szétoszt
mindent, ami a kezébe kerül. Könnyű neki osztogatni, hiszen maga egy garast sem
hoz a házhoz. Mind a ketten koldusbotra jutunk, majd akkor megtudjuk, milyen jó
szíve van a kislányunknak! – így rágalmazta folyton-folyvást Akikót. A kovács hitt a
feleségének, tudta, hogy a pénzt nehéz megkeresni, és ő maga sem szívesen adta ki
fölöslegesen. Akiko pedig sohasem védekezett a szemrehányások ellen. Csak
lehajtott fejjel szomorúan állt, és a szemébe könnyek szöktek. De másnap már
megint vidám dalolásától zengett a ház.
Nem hajlik a jó szóra, gondolta az apja, és a szíve lassan megkeményedett iránta.
Végül, amikor újév előestéjén a mostoha nagy garral és sírva panaszkodott Akikóra,
hogy az egész elkövetkező esztendőre szerencsétlenséget és bajt hozott a házukra,
mert az ünnepi
pogácsa tésztáját a legfinomabb új rizsliszt helyett a régiből gyúrta, és ezzel minden
bizonnyal megsértette a szerencse istenét, ő is nagyon megharagudott, és elkergette
lányát a háztól.
Akiko szomorúan ballagott végig a falun. Az emberek az ünnepi előkészületekkel
voltak elfoglalva, és nem törődtek azzal, mi történt a kovács máskor oly vidám
lányával. Akiko csak ment egyenesen az úton, és elért a szomszéd faluba. Fázott, és
nagyon éhes volt, de hiába próbált valahol szolgálatot találni, hogy egy kis ételhez és
éjjeli szálláshoz jusson. Mindenki kíméletlenül elkergette háza küszöbéről. Mikor már
annyira elfáradt és elgyengült, hogy alig bírt mozogni, bekopogott egy vendégfogadó
kapuján.
– Fogadós úr, legyen szíves, adjon nekem valami meleg ételt, pénzem ugyan nincs,
de zálogba adom bélelt kabátkámat.
– Ezt könnyű mondani, de mi lesz, ha a kabátkádért nem kapok semmit. Add ide,
előbb eladom, és majd meglátjuk, mit kapok érte – felelte nyersen a fogadós.
A hiszékeny Akiko levetette bélelt kabátkáját, és könnyű kimonóban állt tovább a
vendégfogadó tornácán. A fogadós tüstént el is küldte a szolgáját a kabátkával a
zsibárushoz, és Akiko várta, hoz-e érte valamit. Sokáig állt ott, és egész testében
remegett a hidegtől.
– Ha hoz a szolga néhány rézpénzt a zsibárustól, eszek valami meleget, és biztos
marad még valami belőle a további útra – vigasztalta magát. – Lehet, hogy
megkönyörülnek rajtam valahol, és adnak munkát meg szállást. Apám meg a
mostohám pedig közben rádöbbennek, hogy ártatlanul bántottak. Ilyen
igazságtalanság talán még sohasem történt a világon.
Akiko még nagyon sokáig várt. A fogadóba új vendégek érkeztek, szolgák és
mindenesek jöttek ki, de senki még csak ügyet sem vetett a tornácon kuporgó lányra.
Amikor Akiko már nem bírta elviselni a hideget, megint félénken beszólt a
fogadósnak, nem mehetne-e be egy kicsit megmelegedni.
– Mit lábatlankodsz itt, te koldusfajzat! Ilyen fiatal, és már csavarog! Szép kis
mákvirág vagy! Tűnj el innen, még elriasztod a vendégeimet – kiabálta a durva
fogadós. Akiko a hidegtől remegve eszébe juttatta, hogy zálogba adta neki bélelt
kabátkáját.
– Szép kabátka volt, biztosan kapott érte annyit, hogy egy kis forró rizst, halat meg
egy csésze teát adjon nekem.
– Hahaha! Zálogba adta nekem a kabátkáját – utánozta Akikót a fogadós. – Ritka
becsű, szép kabátka volt, egy vagyont adtak érte! Hahaha! Hát egy aranypénzzel
megtömött erszényt nem bíztál rám?! Ha jól látom, az sincs most nálad! Látott már
valaki ilyen arcátlanságot? Egy kolduló lány, és zálogba adta nekem a kabátkáját! Ha
szép kabátkád lett volna, akkor most otthon ülnél egy szép házban, és nem
csavarognál idegen faluban.
A fogadós torkaszakadtából ordított, és a fogadóból ki tóduló jókedvű vendégek
kinevették a szegény lányt. Akiko sírva fakadt. Éhes volt, fázott, de legjobban a
fogadós példátlan igazságtalansága fájt neki.
– Nesze! – mondta a fogadós, és egy kemény árpagombócot meg egy foltozott
zsákdarabot dobott oda Akikónak. – Lásd, milyen jószívű ember vagyok, és
ünnepnapon még egy ilyen szemtelen koldust sem engedek üres kézzel elmenni a
házam küszöbéről. Most pedig takarodj innen, különben rád uszítom a kutyát!
Akiko sírva a vállára terítette a foltozott zsákot, és a vendégek harsány nevetése és
kiáltozása közepette szégyentől égő arccal futott ki a faluból. Csak messze, az erdő
szélén állt meg. Lassan hullni kezdett a hó, és Akiko azt sem tudta, hol van.
Kétségbeesve ezt mondta:
– Rám már úgysem vár semmi jó. Pusztuljak éhen, vagy fagyjak meg valahol az úton
világ csúfjára? Inkább magam vetek véget az életemnek. Bemegyek az erdőbe, hadd
faljon fel egy farkas. Amint ezt
elhatározta, letért az útról, és bátran nekivágott a homályos erdőnek. A hegyekben
temérdek farkas van, és ilyenkor télen, amikor éhesek, bizonyára nem tart soká,
amíg egy rám akad, és véget vet a szenvedésemnek! Ilyen és ehhez hasonló
gondolatokat forgatva a fejében, egy kis tisztásra ért, leült egy kidöntött fára, és várta
a farkast. Az erdőben egyre sötétebb lett, nagy pelyhekben hullott a hó, mindenütt
csend honolt, egyetlen ág se reccsent, és egy pisszenés sem hallatszott sehol.
– Talán nem vagyok jó helyen – gondolta Akiko, amikor hiába várt a farkasra. –
Sohasem voltam még erdőben, és nem tudom, merre járnak a farkasok. De
megkeresem őket.
Felállt, és beljebb indult a sötét erdőbe. Bozóton törtetett át, keskeny erdei
ösvényeken bandukolt, közben teljes erejéből kiabált:
– Farkas, farkas, gyere és egyél meg, nekem már úgysincs miért élnem!
Sokáig bolyongott így az erdőben, amikor hirtelen megreccsent valami a bozótban, a
bokrok ágai szétnyíltak, és egy hatalmas lila szőrű, nagy piros szemű farkas termett
az ösvényen. A földhöz lapult, mintha ugrásra készülne, kivicsorította nagy, éles
fogait, és figyelmesen nézte Akikót. A lány megtorpant és elhallgatott. Mégiscsak
félni kezdett, amikor meglátta a farkas éles fogait, és meghallotta lihegését. De aztán
eszébe jutott mindaz a sérelem és megaláztatás, amit az emberektől elszenvedett,
reménytelen helyzete, valamint az, hogy éhhalálra van ítélve. Ismét megkeményítette
szívét, és elszántan várt sorsára. Félénken nézett ugyan a farkasra, de szilárd
hangon így szólt:
– Egyél meg, farkas, én már úgysem várok semmi jót ezen a világon.
A farkas még jobban a földhöz lapult, félig lehunyta a szemét, és fürkészve nézte
Akikót, de aztán felült, és nyugodt hangon így szólt:
– Szó sincs róla, téged nem eszlek meg. Embert én nem eszek, legalábbis igaz
embert nem. Te pedig ember vagy a legjavából. Minden szenvedésed abból ered,
hogy nem ismered fel az igaz embereket. Túlságosan hiszékeny vagy. De várj csak,
én segítek rajtad.
Ezzel a farkas óvatosan kitépett a szemhéjából két pillát, és Akikónak adta.
– Valahányszor tudni akarod majd, kivel beszélsz, vedd elő ezt a két pillát, és rajtuk
keresztül nézd meg a veled szemben álló embert. Tüstént megtudod, mi lakozik
benne. És csak annak higgyél, aki nem változik meg, bármilyen figyelmesen nézed is
a pilláimon keresztül. Az ilyen ember mellett jó életed lesz. A többieknek pedig ne
higgy, akármit ígérjenek is.
A meglepett Akiko elfogadta a farkas szempilláit, megköszönte, és elindult az erdőből
kivezető úton. Ámulatában még az éhségről és a hidegről is megfeledkezett.
Ment, mendegélt, végül egy városkába ért. Megállt egy útkereszteződésen, és
nézelődött. Kosarakkal a karjukon vagy rőzsével a hátukon emberek mentek el
mellette. Egyesek lovakat vezettek a vásárra, mások pedig hazaszállították azt, amit
éppen vásároltak. Hány szépen öltözött nő és méltóságteljes férfi haladt el mellette!
Valamennyien olyan tisztességesnek és erényesnek látszottak. Ilyen emberekben
sem bízhat meg? De elhatározta, hogy megfogadja a farkas tanácsát. A szeméhez
emelte a két pillát, és figyelni kezdte a nyüzsgést maga körül. Mennyire megváltozott
az elébe táruló kép! Lám, itt méltóságteljesen megy egy selyembe öltözött asszony,
körülötte szolgálók, kisgyerekkel a karján pesztonka követi, de az asszony
kimonójából a szépen fésült fej helyett bárgyú tyúkfej áll ki, és mohón csipeget maga
körül. A pesztonkának pedig halfeje van, és a szolgálók többnyire egerek vagy
tyúkok. Amott meg egy hivatalnok jön a kíséretével, és ünnepi kimonójának fekete
gallérjából kövér disznófej mered ki dölyfösen. Egy mellékutcából kereskedő
közeledik, apró szeme ide-oda jár keskeny rókafejében. Egyszóval, bárhova nézett
Akiko, mindenütt selyembe, gyapotba vagy foltozott ruhába Öltözött emberi testeket
látott jönni-menni, sietni vagy bandukolni, de mindegyiknek állatfeje volt. Sehol
egyetlen emberi arc. Akiko elszomorodott. Hát így állunk? Valóban nem léteznek
emberek?!
Már-már teljes reménytelenség kerítette hatalmába, amikor hirtelen megpillantott egy
fiatal szénégetőt, amint rongyos ruhában, egy nagy zsák faszénnel a vállán az
útkereszteződéshez közeledik. Lassan, fáradtan haladt, látszott rajta, hogy messziről
jön. Akiko aggódva újra a szeméhez emelte a farkaspillákat. Félt, vajon milyen
állatfejet lát meg a férfi vállán. Figyelmesen nézte, de a szénégetőnek megmaradt a
saját feje. Akiko ide-oda forgatta, keresztbe is rakta a farkaspillákat, de bármilyen
figyelmesen nézte a szénégetőt, emberi feje volt. Akiko örült, de hogyan szólítson
meg egy fiatal lány egy ismeretlen embert egy idegen városban? Biztosan valami
rosszat képzelne róla. Akiko tehát elhatározta, hogy inkább követni fogja a szegény
szénégetőt egészen az otthonáig. Alkalma lesz látni, hogyan él, és útközben talán
támad valami ötlete is, hogy mit tegyen.
A szénégető a piacon a zsák szénért rizst, teát és sót vásárolt, sehol sem időzött
fölöslegesen, és amint beszerezte azt, amire szüksége volt, indult vissza a
hegyekbe. Akiko jóval mögötte óvatosan követte. Igyekezett a lehető legtávolabb
maradni tőle, de azért mégsem olyan távol, hogy szem elől veszítse. A fiatal
szénégető gyorsan haladt, Akikónak pedig ugyancsak szednie kellett a lábát, hogy le
ne maradjon. Átvágtak a rizsföldeken, és letértek az erdei útra. Akiko a távolban
végre felszálló füstöt pillantott meg. A szénégetőt elvesztette szem elől, nem csoda,
erős férfi volt, aki megszokta a gyors járást, Akiko pedig nagyon elfáradt és
elgyengült már az éhségtől, de azért folytatta útját a felszálló füst irányában.
Nemsokára egy tisztásra ért, ahol egy magas boksa állt, és a közelében egy kis
viskó. Akiko egyenesen a viskó felé tartott. Bent, a pattogó tűz fölött egy bogrács
függött, de senki sem volt a kunyhóban. A szénégető nyilván elment valahova. A
fáradt Akiko leült a viskó elé, és várt.
Egy kis idő múlva a fiatal szénégető kijött az erdőből; néhány lépésnyire Akikótól
megállt, és így szólt:
– Ó, te kísértet! Hát idáig jöttél utánam? Menj utadra, nálam nincs semmi
keresnivalód!
Akiko felállt, köszönt, és megpróbálta megmagyarázni a szénégetőnek, hogy ő
valóságos lány, nem pedig kísértet. A szénégető végül elhitte neki.
– Már a városban észrevettem, hogy követsz. El akartam szökni előled, de te mindig
a nyomomban maradtál. Így hát azt gondoltam, hogy biztosan kísértet vagy. Mit
kereshet egy lány egyedül az erdőben? Ezért inkább elmentem a viskómból. Ha
ideér a kísértet, és nem talál itt, biztosan odébbáll. De te mit keresel itt az erdőben?
Nem nézlek csavargónak, bár alighanem rosszul megy a sorod.
Akiko elmesélte neki, hogy gonosz mostohája és igazságtalan apja újév ünnepén
elkergették hazulról, ki a hidegbe. Azt is elmondta, hogy elkeseredésében elment az
erdőbe, hogy falják fel a farkasok. Majd arra kérte a szénégetőt, fogadja be a
viskójába.
– Főzni fogok neked, és vezetem a háztartásodat. Ehhez nagyon jól értek, biztosan
meg leszel velem elégedve.
– Nem tudom, jól fogod-e nálam érezni magad. Szegény szénégető vagyok,
fényűzésben nemigen lesz részed. Ugyancsak iparkodnom kell, hogy szűkösen
megéljek.
Akiko azt felelte, hogy nem vágyik fényűző életre. Csak arra vágyik, hogy legyen
hová lehajtania a fejét.
Végül a szénégető beleegyezett, hogy Akiko nála maradjon. A lány aztán
megkérdezte, hol moshatná meg a lábát, mielőtt bemegy a viskóba és vacsorát
készít.
– Menj a boksa mögé. Ott az erdő szélén van egy forrás.
A forrást káva vette körül. Akiko lehajolt a víz fölé, amely úgy csillogott, mintha a nap
sugarai játszadoznának benne.
– De hiszen már este van, honnan jönnének a napsugarak – csodálkozott Akiko, és
még közelebb hajolt a víz fölé, belenyúlt, és egy fénylő, csillogó aranyrögöt emelt ki
belőle. Aztán körülnézett, és látta, hogy az egész forrás nagy aranyrögökkel van
kirakva. Megmosta a lábát, de szinte szégyellte, hogy az út porát egy aranyforrás
vizével mossa le. Majd lehajolt, hogy igyék a bambuszcsövön keresztül csörgedező
vízből. Alighanem innen meri a szénégető a vizet a főzéshez, gondolta. Alig ízlelte
meg, újabb meglepetés érte. Akiko egy aranyröggel a kezében visszasietett a
viskóba.
– Tudod, milyen kő ez? – kérdezte a szénégetőtől.
– Persze hogy tudom, közönséges kő, teli van vele a forrás meg a környéke. Nagyon
szép kövek, gyönyörűen csillognak, s akkor sem vesztik el a fényüket, ha
megszáradnak – felelte közömbösen a szénégető. – Nézd meg, hogy kidíszítettem
velük a tűzhelyemet. Ha akarod, kirakom neked velük az utat a forrásig. Van itt
belőlük elég, akárhova nézel!
– Ez nem kő, hanem színarany – világosította őt fel Akiko. – Azt kaphatsz érte, amit
csak akarsz, és nem kell nehéz munkával megszerezned, ami a megélhetéshez
szükséges.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy kőért rizst kaphatok? Félek, hogy a nagy
fáradtságtól egy kicsit megzavarodtál. Szénért igen. Szénért mindent megkapok a
városban, amire szükségem van, csak legyen belőle elég – hajtogatta a magáét a
szénégető.
– És tudod, mi folyik a bambuszcsőből? – folytatta kérdéseit Akiko.
– Mit faggatsz annyit? – dörmögött a szénégető. – Hát mi folyna? Jóízű tiszta víz.
Abból főzök, azt iszom már évek óta, és még semmi bajom sem történt.
Akiko elnevette magát. Megint visszanyerte régi jókedvét.
– Jóízű tiszta víz! Tudod-e, hogy az a víz rizsbor? Mégpedig a legjobb, ami csak
létezik! Akiko aztán sokáig magyarázta a fiatal szénégetőnek, hogy milyen
gazdagság közepette él.
– Holnap elvisszük az aranyat a városba, és pénzre váltjuk be. Mesterembereket
hívunk, és a rizsbor forrásánál fogadót építtetünk. Meglátod, milyen jó dolgunk lesz!
A szénégető nem nagyon hitte, hogy a fényes kövekért kapnak valamit, de amikor
látta, hogy a fáradt és szomorú Akiko szeme csillog az örömtől, és valósággal
újjáéledt, szót fogadott neki. Korán reggel elvitték az aranyat a városba, és a
tisztáson nemsokára fölépült a Kialudt Boksa nevű fogadó. Kiváló bora és az
előzékeny fogadósné kedvessége nemsokára híressé tette az egész vidéken.
Kereskedők, szamurájok sereglettek ide, és egyszer útban a főváros felé maga a
herceg is betért a fogadóba. Megkóstolta a sziklából eredő különleges ízű rizsbort, és
attól fogva rendszeresen küldetett belőle palotájába. A tisztáson mindig vidámság
uralkodott, az előkelő vendégek után kevésbé előkelők is jöttek, és végül megjelent a
kóbor népség is: szerzetesek meg koldusok. De a jóságos fogadósné senkitől sem
sajnálta a nyájas szót és kedves mosolyt.
Mi történt azonban ezalatt odahaza, Akiko falujában? Amikor az apja elkergette
Akikót, a gonosz mostoha megnyugodott. Csakhogy minden munkát, amit azelőtt
Akiko végzett, most neki kellett ellátnia, s ezért nemsokára ugyanolyan elégedetlen
és mogorva lett, mint azelőtt volt, és a végén meghalt. De Akiko apja is rosszul járt.
Furcsa balszerencse kezdte üldözni. A műhelyében készített sarlók, amelyeket
azelőtt szívesen vásároltak környékbeli parasztok, most eltörtek, még mielőtt a
gazdák kiértek velük a földre. Amikor a mester egy jó ásót akart kovácsolni,
félresikerült fejsze lett belőle. Hiába szidta az inasokat, hiába bocsátotta el a
munkásokat, a műhely hírneve egyre romlott, s végül be kellett zárnia. A
kovácsmester elvesztette minden vagyonát, és koldusbotra jutott. Bekövetkezett
tehát az, amitől a gonosz mostoha félt, csakhogy teljesen más okból.
Egy napon az öreg kovács néhány koldustársával együtt betért a Kialudt Boksa
fogadóba. A lányát, persze, nem ismerte meg, de nagyon meglepődött, hogy a
fogadóban durva szavak és ellenséges tekintetek helyett minden jövevénynek
nemcsak egy tál zsíros levest, hanem egy pohár finom rizsbort is adtak. Az öreg
kovács a többi koldus között ült, és Akiko lányát emlegette, aki ugyanolyan kedves és
jószívű volt az ínségben élőkhöz, mint az itteni fogadósné. Most már tudta, mit jelent
az elkínzott, fáradt embernek a nyájas szó, és keservesen megbánta korábbi
meggondolatlan tettét.
– Vajon mi történt Akiko lányommal? Talán ő is a világot járja, vagy nyomorúságosán
elpusztult valahol – sóhajtott fel, és könnyei a pohárban gyöngyöző rizsborba hulltak.
Akiko felszolgált a vendégeknek, és minduntalan a koldusokát nézte. Valami
vonzotta őt hozzájuk. Az egyik öreg koldus ismerősnek tetszett neki. Addig járt
körülötte, addig vizsgálgatta jobbról-balról, míg végül felismerte benne az apját.
Sokáig habozott, megszólítsa-e. Eszébe jutottak a bántalmak, amelyek az apai
házban érték, s fülében csengtek a kegyetlen szavak, amelyekkel az apja elkergette
hazulról. De amikor megpillantotta az öregember arcán lefolyó keserű könnyeket,
mindent elfelejtett, és félénken hozzálépett:
– Ne sírjon, édesapám, én a lánya vagyok, Akiko.
– Akiko, kislányom – zokogott hangosan az öreg kovács. – Látod, hogy megbüntetett
igazságtalanságomért a sors.
Akiko odahívta a férjét, és mind a hárman elsiratták a múltat, aztán elmesélték
sorsukat. Az öreg kovács ettől fogva élete végéig elégedetten és boldogan élt
Akikóval meg a férjével, és gyakran mesélte unokáinak a szüleik meg a Kialudt
Boksa különös történetét.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése